El akarok tűnni, a semmi vágya

"Eltűnni, semmivé válni"

Mi volt velem 16 évesen?

Megtanultam tehetetlennek lenni.

Megtanultam, ha jó kislány vagyok, mosolyognak rám és nem bántanak.

Megtanultam, hiába hívom fel magamra a figyelmet, nem változik semmi. Van más, ami nálam erősebben lefoglalja a szüleimet.

Megtanultam, ha 5öst viszek haza, ha megvágom pengével a kezem, ha imádkozom, ha üvöltve szétrúgom otthon az összes üres üveget … bármit teszek, jót vagy rosszat, akkor sem változik semmi. A rossz akkor sem ér véget.

Hogy nem akarok enni – na, az néha téma. De csak néha. Etetni akar – hm, hogy kövér legyek? Hát rosszat akar nekem? Miért nem ért meg???

Bármit teszek, és bármit nem teszek: a sz@r állandó, MARAD. Sőt: egyre nagyobb.

Az élet SZAR! Az életet utálom! Az én életem különösen. Magamat is gyűlölöm.

Fáj minden körülöttem, minden, ami történik, és fáj a lakás síri csöndje, gyermeki magányom, szülők kocsmai élete.

Fáj, amikor anya részegen hergeli apát.

Fáj, hogy ilyenkor flegmán beszél.

Nem is tudom, ki ő. Az én édesanyám nem volt ilyen.

Fáj, hogy anya részeg. Nem az, akit eddig ismertem.

Fáj, hogy kap egy pofont. Aztán még egyet. Majd a harmadikat. Majd tovább. Mert nem tudja abbahagyni.

Belül sikoltva remegek! Ne bántsd az apám! Ne bántsd az anyám!

Nincs remény.

Már nem imádkozom. Minek.

Gubbasztok a szobámban, remeg minden sejtem. A gyomrom nehéz, csak a rettegés ül rajta. Félek, hogy mi lesz. Félek attól, ami van. Keresem a régit, és megfosztottak tőle.

És vágyom eltűnni, megszűnni létezni, semmivé válni

Vágyom a semmit. Ahol nincs semmi.

A szeretet fájdalmas, hát nem kell.

Aki szeret, az bánt, hát ne közelíts, hagyj békén.

Megtanultam, ha van is jó: elmúlik. Hirtelen. Éles fájdalommal.

Anyát elveszítettem, eltűnt, elrabolta az ital, és a családi békét felváltotta a pokol, a családi kirándulások helyett maradt a várakozás az üres lakás magányában. Várni, hogy hányás vagy veszekedés zaja fog beszűrődni a szobámba. Áthallom a fülembe leghangosabban szóló zenén is … a jó elmúlt … talán nem is volt …. minek élek ….

És kerestem Istent. De ebben a fejezetben nem találtam.

Azt éltem meg, nem lát, vagy látva engedi; szóval engem nem szeret.

Isten, mondom neked: A létedet hiszem, de a szereteted: az hagy némi kívánnivalót.

És üvöltöttem az ég felé: Ki vagy Te valójában?

Ezt akarod nekem adni?

Tetszelegsz abban, hogy kegyelmes és szerető Isten vagy?

Hol vagy? Hol vagy, amikor egyedül sírok?

Hol vagy, amikor nincsenek szüleim?

Hol vagy, amikor bántják egymást?

Hol vagy, amikor csak szorongok, és várom a véget, a minden végét?

Ez az élet???

Hát kértem én????

Akartam én???

Most sem akarom!

Gyűlölök élni!

….

És fájt, amikor 10 évvel később a pofont én kaptam a szerelmemtől …

És fájt, amikor törtem tányért, telefont, fenyegetőztem, és nem változott semmi

És fájt, amikor meg akartam halni, és a zárt osztályon, a gyógyszerek beszedése után is az telepedett rám: nincs nyugalom és nem változik semmi, és az élet mindenhogy maradt szar.

És fájt, amikor kilakoltatva, saját életem romjai fölött tehetetlenül és reménytelenül zokogtam: ugyanott tartok, ugyanúgy élek, ahogy a szüleim. Öljük egymást, és nincs semmim.

Minden hiába

Tehetetlen vergődés az élet

Szabadulni akarok a testemtől!

Utálom a bőrömet is!

Gyűlölöm magam, hogy nem tudok tenni ellene

Gyűlölöm magam, hogy nem tudom megállítani!

Gyűlölöm magam, hogy nem tudok segíteni a szüleimnek!

Gyűlölöm a szeretetet!

Gyűlölöm, hogy nincs nyugtom!

Utálom magam, hogy az ellenségem az Isten.

Ki a hibás?

Tudom, min ment keresztül anya. Tudom, hogy nőtt fel apa. Tudom, milyen fájdalom és bántás érte az exem. Amit elmondtak … amiről tudtak beszélni … és csak sejthető, amiről torok összeszorulva hallgattak ….

Vétkes, vagy áldozat?

Miért történt így???

Miért ezt kaptam? Miért ezt kaptuk???

Ha van válasz, akkor könnyebb?

Nem

Nem is kell a válasz

Inkább nem kell semmi

ez sok volt az életben, az élettől

…..

2023: immár az új életben a letisztult fejezet:

A fájdalmas emlékek mélyen belénk vésődnek. Mintha kódolnának egy utat, ahogyan aztán folytatnod kell az életed.

A negatív érzések és gondolatok, a tehetetlenség, az értéktelenség, a reményvesztettség, a kétségbeesés, a semmi vágyakozása – a jó dolgok közepette is kísér, és megpecsételi a mindennapjaid.

Vagy van mégis nyugalom?

Létezik bizalom és szeretet?

Van mégis kegyelem?

Van elrendelt utam? Vagy az felülírható? Kérhetek újratervezést?

Vagy az elrendelt utam: hogy végre sikerül a fájdalmon túl látnom? Végre sikerül a fájdalom mögé bepillantanom? A fájdalom mögött sötétség, vagy a remény van?

Van békesség!

Van valódi élet!

Van kegyelem!

A fájdalomban maradni: halálos

a fájdalomtól menekülni: lehetetlen. csak újra ismétli önmagát

A fájdalmat feldolgozni: az egyetlen járható út az élethez. És lehetséges!

Nem vagyok sem értéktelen, sem tehetetlen elszenvedője a saját életemnek.

Én, én vagyok!

De ki vagyok valójában én?

"Jób válaszolt az Úrnak, s így szólt: Most már tudom, hogy akármit megtehetsz, nincs gondolat, amely neked lehetetlen. Én borítottam tervedet homályba, olyan szavakkal, amelyekből hiányzik a tudás. [Hallgass meg hát, kérlek! Beszélni szeretnék! Kérdezni akarlak, világosíts fel!] Azelőtt csak hírből hallottam felőled, most azonban saját szememmel láttalak. Ezért visszavonok mindent és megbánok, porban és hamuban!" Jób 42:1-6

Az Istent végre megismertem!

És ennek tükrében jövök én! Élve! Istentől szeretve!