A gyilkos szembenézés le tud csendesülni
A foto 2 évvel ezelőtt készült egy posztomhoz: amikor éreztem, hogy gyógyulnom kell, de azzal szembesültem, hogy nem tudok szabadulni mindattól, ami elsősorban a fejemben, a gondolataimban van .....
Mai írásom, mai fejjel: 2 év lelki munka után
Elolvasásra akkor ajánlom, ha ért bántalmazás, vagy egy nagy trauma, amit nehéz feldolgoznod; vagy ha a segítés miatt érdekel, mi zajlik időközönként a fejben, lélekben ...
egyébként a nyugalmat megzavarja
DE A VÉGE JÓ!
"Farkasszemet nézek a terapeutámmal. Tudom, miért ülök ott. Belül tudom, valami meghasadt. Nem, nem akarok vele szembenézni, nem akarom megengedni, hogy a tudatomig eljusson. Kisiklott az életem. Több ponton. Minden ponton. Ezért ülök itt. Mert egyedül már nem tudom megoldani. Folyamatosan szembesülök vele, a kontroll nem nálam van. Hanem ott belül. Ami piszkál, az határoz meg. Nézek rá, és közvetítem: tudom, hogy nagyjából belém látsz. Hisz tanultad, mi vezet idáig. Tanultad, hogy kérdezz rá, mit kérdezz, hogy előbukkanjon...DE MEG NE PRÓBÁLD!!!! Ülök vele szemben, és mindenemmel figyelmeztetem: ha AZT megkérdezed, megöllek! Nem, nem tudok másképp viszonyulni ahhoz, ami belül már pusztítóan fáj! Annyira elgennyesedett már a seb, hogy ha picit is hozzáérsz, a fájdalomtól nem tudom kontrollálni, mit teszek. Meg akarom ölni a terapeutám! Ha rákérdez - pedig rá fog kérdezni, mert mindketten tudjuk, ezért vagyok itt. De ha rákérdez: üvöltve ráborítom az asztalt, az élével fojtogatom, majd az asztal röpül ki az ablakon - lényeg hogy hangosan és törjön, recsegjen, ropogjon MINDEN! Majd ahol tudom, rúgom az embert, felvágom a teljes testét, és kiszedem a belső szerveit, és dühösen az arca elé tolom, és teljesen bekattanva, elvadult tekintettel, sziszegem neki: azt mondtam, hogy hallgass már el!!! Majd felfogva azt, hogy mit tettem: hányás, sírás - sőt, nyüszítés: mert az a düh és fájdalom, ami bennem van, ettől sem csillapodott......"
Elképzelt jelenet.
Több mint 2 éve tudatosan készülök arra, hogy terápiára megyek. De akárhányszor próbáltam efelé lépéseket tenni, belül őrjöngtem, hogy NEM NEM NEM NEM NEM!!!!
23-28 éves korom között számos terápián megfordultam. Mind ott hagytam. Volt, ahol kiabálva becsaptam az ajtót, és nem mentem be többet; volt, hogy zokogtam a kezelőmnek, hogy nézzen már rám, kíméljen már, sírógörcsöm lett, így nem engedhet haza; volt, hogy nekimentem a csoporttársamnak, mert annyira nem bírtam elviselni a tükröt, amit mutatott; volt, hogy simán befeszültem, nem válaszoltam a kérdésre, majd higgadtan mondtam: már nincsenek életvezetési problémáim, nyugodt vagyok, meggyógyultam, úgy érzem, nem kell többet jönnöm ....- tettem mindezt azért, hogy "odáig", a kényes kérdésekig ne jussunk el.
Soha nem tudtam, hogy mi bánt. Soha nem tudtam, hogy mivel nem akarok szembenézni. A düh, félelem, sírás és hányinger egyszerre szorított - képtelen voltam a tudatomig felhozni; vagy megengedni bárkinek is, hogy "kiderüljön". Ha nem dühös lettem a terapeutámra, akkor szimplán szédültem és szó szerint értsd: nem hallottam, amit mond. Van, amikor annyira kilépsz a valóságból, hogy hallod a szavakat, de fogalmad sincs, hogy hol vagy, s hogy azok mit jelentenek. Nem tudsz hozzá értelmezést párosítani. Acting out. Beszél, s én már csak a testemben vagyok ott. Már nemcsak nem értem, de bizonyos szavakat nem is hallok. Na, a durvább, amikor ilyenkor az ember félrehall ...
Ha van olyan, amit tudod, hogy zavar, hogy felzaklatna, hogy ki kell sírni vagy dühöngeni magad miatta - de minden erőddel azon vagy, hogy ez mégcsak véletlenül se kerüljön a tudatodba - mert akkor foglalkozni kell vele: olyan, mint egy meghasadt állapot, szinte már, mint egy elmezavar
Nem ecsetelem tovább. Ha küzdesz bármilyen, Téged mélyen érintő traumával - akkor teljesen tudsz azonosulni azzal, amit írtam. Ha nincs ilyen, akkor csodálatos: adj hálát ért!
Az utóbbi 2 évben mi történt: Isten hatalmas és nagyszerű, a legjobb terapeuta! Tényleg meg tud vigasztalni, tényleg le tud csendesíteni, tényleg érzed azt, hogy az Ő ölelő karja olyan jó! Sírni és megnyugodni a közelében! Tényleg erőt tudsz meríteni: ok, Uram, szembenéztem egy kis pontjával, nehéz volt, de érzem, hogy támogatsz és fogod a kezem, s készen állok: mehetünk tovább - mert van remény egy teljes, görcsöktől és félelmektől mentes életre! Már sokkal szabadabb vagyok, mint amit bármikor el is tudtam volna képzelni! Megyek csoportra, jöhet a gyászfeldolgozó is, s belül tudom: nem fogom bántani sem a terapeutám, sem a többi csoporttársam! Mert az Úr a lelkem már lecsendesítette. Tudom, van az a szembenézés, amit nem úszok meg - de a jövő reményében, már nem is akarom ezt kijátszani. SDG!